Ha nem szeretem magam, a környezetem se fog.

Ha nem szeretem magam, akkor a környezetem se fog igazán. 

Azt tükrözi vissza, amit ott legbelül gondolok magamról. Ha a mintáim alapján, én nem vagyok képes az önszeretetre, akkor piszok nehéz dolga lesz a páromnak. Hiába várom, hogy legalább a környezetem nyugtasson meg, bizonyítsa be, hogy szerethető vagyok, ha ezt én magam tulajdonképpen nem hiszem el. Ráadásul elvárásra bizonyítani, hogy szeretve vagyok, ez mindig ellenállásba ütközik. Elvárás mentén ez nem működhet. Senki se szereti, ha nyomorgatják.

Ha nem vagyok hajlandó egy kis önmunkára, önismeretre, akkor a társam vért fog izzadni velem. 

Mert hogy, eleinte csak:

Elkezdem 'motiválni' őt, csak egy kis csüngés rajta. Nyilván friss kapcsolatban ez még nem feltűnő. Külön imponáló is lehet, a rajongás. 

Aztán jönnek a hisztik, hogy te engem nem is szeretsz igazán, bizonyítsd be, hogy szeretsz! 

Az érzelmi terrorizálásának meglehetősen széles a tárháza.

Aztán, már csak veled élvezem a biciklizést, az úszást, az akármit. Mert veled minden sokkal jobb, mint mással vagy egyedül. Ami gyakorlatilag így is van, viszont egy idő után fullasztó lesz ez neki. 

Aztán már keményebb eszközökhöz nyúlok, ellenőrzöm, piszkálom, féltékenykedek. Kreált feszültségekkel irányítom magamra a figyelmet, rendkívül intelligensen, úgy hogy az a másik valami oknál fogva hibásnak érezze magát. Hiszen ha lelki furdalása van, akkor még puncsol is nálam.

Aztán jön az önsanyargatás, önbántalmazás, fenyegetőzés, csak hogy törődjön velem, csak hogy kicsikarhassak még egy kis figyelmet, együttérzést. És fel sem tűnik, hogy pszichiátriai eset lettem. 

Majd aztán feladja, elege lesz a fojtogató légkörből, az állandó nyektetésből, és kimenekül a kapcsolatból. Ott maradok egyedül, és senki sem szeret, sőt a legrosszabb, hogy én se szeretem önmagamat. 

Ebben a helyzetben nem fejlődöm meg, amit a személyiség fejlődésem megkívánna. Csak a berögzült mintáim alapján cselekszem, és nem értem, hogy a másik miért menekül, hiszen őt szeretem a világon a legjobban. De amúgy meg hibás, hiszen nem volt velem elég figyelmes, nem úgy szeretett, ahogy az nekem jó lett volna, sőt, minden más fontosabb volt, mint én.

Most őszintén! Mennyivel fájdalom mentesebb, ha hajlandó vagyok egy kis önvizsgálatra, önismeretre, esetleg önmunkára!? 

Mi a bajom magammal? Hol és mikor hittem el, hogy nem vagyok igazán szerethető? Ki hitette el velem? Mit tanulok én ebből éppen? Mi a legnagyobb előnyöm abban, hogy nem vagyok szerethető? Mi kell ahhoz, hogy képes legyek szeretni saját magam?

Ma is hoztam pozitív megerősítéseket, ha szeretnéd ezeket, akkor kérlek, hozzászólásban írj IGENt és a ThetaHealing® technika segítségével tanúsítom neked a letöltéseket.

Megengedem, hogy gyógyuljon bennem minden trauma, ahol elhittem, hogy nem vagyok szerethető.

Elengedem azon családi mintáimat, ahol a kisebbrendűségi érzés dominált, a kevés vagyok, nem vagyok fontos, nem számítok, a nem vagyok elég jó programokat.

Gyógyuljon bennem minden ezekhez kapcsolódó sérelem, bánat és neheztelés.

Gyógyuljon bennem, ahol elhittem, hogy engem nem szeret igazán az anyám/apám.

Érkezzen meg a Teremtő legmagasabb igazsága arról, hogy milyen érzés a valódi ÖNSZERETET.

Mutassa meg Isten, hogyan tudom szeretni saját magamat, mutassa meg az értékességemet, erényeimet.

Megengedem, hogy a Teremtő szeretete támogasson az önismereti, önszeretési folyamataimban. 

Szeretettel,

Kriszti